Egy árva , hófehér galamb száll egyedül ,
magányosan , társ nélkül...

Mikor először megláttam,nem képzeltem volna,
hogy ennyire fontossá válik a számomra.

Azt,amit életemben először láttam,
nem néztem megfontoltan.

Miután sokmindent megtudtam róla,
rájöttem vele kapcsolatban arra,
hogy ő nem csak ennyi,
ő több ennél, ő más mint a többi.

Az arca s minden egyes mozdulata,
ezt elárulta.

Az arca olyan,mint egy angyalé,
s nem is akármilyené.

Bőre gyöngéd s sima,
szeme olyan, mintha szine mindig változna.

Ha valaki őt vagy engem fájdalommal sújtja, 
ő az angyal,ki könnyek nélkül sírva,
önzetlenül s hű szerelemből megment.

S fájdalommal sújtott testem, 
mi már csupán roncs halom,addig csókolja s óvja,
míg fel nem épül újra.

Az én törékeny s gyenge testem sokat jelent számára,
értem életét s lelkét feláldozva,
vigyáz rám és van mellettem újra,
mert engem egyedül sohasem hagyna.

Érte halni tudnék,mert tudom szeret,
s ez nekem épp elég!

Ha a sorsis akarja,
ő velem lesz örökké s soha nem hagy magamra.

Olyan ő nekem,
mint a fényes nap az égen.

Életem a kék ég,
s ő az ki onnan rám lenéz.

Elűzi borús gondolataimat,
megvilágítja életemben az apró boldogságokat.

Felnyitja szeme a rejtett szépségekre,
a szél énekének titkát súgja füleimbe.

A csillagoknak súgott vallomása,
a patak csörgedezése,az erdő fáinak hajladozása,
egy dallá fonódik össze,
s ez z angyal éneke.

 ...de társára rátalál,
s a félelem, hogy egyedül van elszáll...